Elveszett illúziók
- még mindig Párizsban időzünk, most az 1800-as évek elején, a főszereplő két férfi - az egyik feltaláló, a másik költő - és persze mindketten érdekes utat (érdekes emberekkel találkozva) járnak be, ahogy a történet folyik..
(mellesleg Párizs számomra sem ismeretlen.. jártom már ott és annak a városnak valóban van egy olyan képessége, hogy elragad és elvarázsol.. nem bánom, ha még sok történetben ide kell "utaznom"...)
- a feltaláló feltalálja, a költő megírja.. bár ő nem pont azt, amit szeretne.. mire elindul szerencsét próbálni már vannak kész szonettjei és egy regénye W.S. stílusában.. ezzel szeretne levenni mindenkit a lábáról, azonban a költők/írók világa egy olyan átláthatatlan massza lesz számára, hogy nem is nagyon igazodik ki.. aztán beáll újságírónak, hisz lakni/enni/inni/élni kell.. és persze a nők és az akkori párizsi társaság is egy kiismerhetetlen massza marad ennek a minden szempontból elvarázsolt és gyenge jellemű embernek.. a feltaláló jellemével nincs hiba, ő egyszerűen csak béna.. még szerencse, hogy a kellő pillanatban mellé/mögé áll egy nő, a felesége (aki mellesleg a költő húga)..
szóval, összegezve.. amikor elkezdtem olvasni egy darabig azt gondoltam, hogy ha Aragont kihívás volt olvasni, akkor itt most elvérzek.. aztán észre sem vettem, de már "köröm rágva" követtem az eseményeket és vártam, hogy mi jöhet még..
nagyon szeretem, hogy nem feltételezi rólam: pontosan tudom, milyen volt abban az időben Franciaország, Párizs, a vidéki városok, a társaság, a politika, az irodalom... nem.. szépen elmagyaráz mindent (de épp csak annyira, hogy cinkos lehessek a pletykákban..) és egyébként megint csak nagyon sok tudásra tettem szert, megismertem a nyomda akkori működését, a sajtó nyomását, az újságírás világát, kapcsolatrendszerét, a színház és az irodalom, valamint a könyvtárak, a tudomány helyzetét, a párizsi társaság működésének mechanizmusát és néhány nagyon is jellegzetes figuráját.. szóval, élmény volt a történet.. és igen, a történet is nagyon jó.. nagyon szeretem, amikor több szálon futnak az események, s a végén minden mindennel összeér.. és a befejezés is tulajdonképpen teljesen vállalható..
(az érzékeny, szép költő, Lucien de Rubempré..)
Kalandorok
- szintén Párizsban vagyunk, illetve Issoudun városa a helyszín, az idő nagyjából ugyanúgy.. a szereplők fantasztikusak, teljességükben (jó és rossz tulajdonságaikkal) bemutatva..
egy család: anya és két fia (egyik katona, léhűtő, a másik festő, szorgos-dolgos, jólelkű) és az ő bonyodalmaik..
- annyira el tud ragadni Balzac a történetben elrejtett kis történetekkel (csak hogy pontos képem legyen minden apró részletről..), hogy számomra az ő írása is a letehetetlen kategóriába tartozik.. a történeteiben mindig van (inkább több, mint kevesebb) mélypont, ahonnan azt gondolja az ember, hogy már nincs lejjebb, de mindig van tetőpont, siker is (inkább kevesebb, mint több), amikor azt gondolhatja az ember, hogy "na, meg vagyok csinálva!"
egyszerűen annyira jól ismeri az emberi lélek mozgató rugóit és ezt annyira jó köntösbe tudja öltöztetni és olyan formában tudja felszolgálni, hogy élmény olvasni és élmény hagyni, hogy hasson rám és hogy olyan gondolatok/igények induljanak el bennem, amelyek megpróbálják az én csekély megfigyeléseimet (is) igazolni..
kíváncsian várom a sorozat többi tőle megjelent írását..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése