Lolly Winston - Te jó ég!

napjainkban, Oregon (USA) állam egyik majd másik városában vagyunk.. főhősünk a gyász, a depresszió, a szorongás, a kilátástalan folytatás.. ja, nem is.. főhősnőnk egy harmincas évei végén járó friss özvegyasszony, Sophie, akinek a férje rákban hal meg.. megjelenik még a színen a barátság, a szülői szeretet és gondoskodás, a remény, az újrakezdés lehetősége, néhány terapeuta és a segítő szándékú gyászcsoport.. aztán bekapcsolódik a történetbe egy férfi is.. sőt, cukrászdát is nyitunk.. és minden jó, ha a vége jó..

a gyász első hónapjaiban Sophie képtelen reggel kikelni az ágyból, nekitolat a garázsajtónak, kilószám eszi a csokis kekszet, hagyja eluralkodni magán a depressziót.. a hiány pótolhatatlan, és semmi sem lehet már ugyanaz, mint volt.. de az élet megy tovább.. ahhoz, hogy Sophie visszataláljon régi önmagához, gyökeresen változtatnia kell az életén, mert aki már ott tart, hogyi kiborulva fürdőköpenyben és rózsaszín nyuszis papucsban megy be dolgozni, annak bizony változtatni kell..
méghozzá új emberekkel, új munkával, új lakhellyel és egy teljesen új helyen.. 

a hol finom öniróniával, hol fergeteges humorral átszőtt regény mélyen emberi oldalról, sallangmentesen járja körül a halál, a veszteség és a talpra állás témáját..
egy(két)napos kategóriás a könyv.. nagyon nagy erénye a könyvnek, hogy úgy szomorú (mert az!, és nagyon sokszor könnyes szemmel olvastam..), hogy mindig szomorú.. mert bár az önirónia és a humor eszközeit is használja (hisz, hogyan is lehetne ezt a dolgot, témát "ép ésszel" átvészelni), nem bagatellizálja el a nagyon is lényeges mondanivalóját: a gyász egy kemény önismereti tréning..

(igen, ahogy a babát váró szülőknek is vannak bizonyos könyvek, amiket el kell(ene) olvasni, úgy azoknak az embereknek is van néhány "kötelező" olvasmány, akik elveszítettek valakit.. ez olyan..)