az 1950-es, 60-as években vagyunk Kazahsztánban, Szári-Özek környékén egy kis faluban, Boranliban, a nagy Sárga Homok mellett.. és a Bajkonur űrállomás mellett.. hoppá!
főhősünk egy idősebb férfi, aki a háború után vasúti dolgozó lett a kicsi kitérő állomáson.. ahol most meghalt az ott megismert legjobb barátja, egy másik vasúti dolgozó - rá és a közös dolgokra, az életére és a falu életére, szerelmére emlékszik vissza, miközben barátjának a temetésére készül..
-és az egész írás - miközben mondom: egy halott körül forog - végig igenli az életet.. azt az életet, ami épp jutott.. zúgolódás, elégedetlenkedés nélkül, azokat az örömöket megélve, amiket elérhet az ember.. és kirajzolódik egy olyan ember, akit én magam is szívesen tudnék a barátomnak.. akiben mindenen túl is bízhatnék.. aki remekül látja, hogy a jövő csak a múltból, a múlttal együtt lehet.. s hogy a jelenünkben nem kell mindig mást/újat keresni, hisz épp elég az, ami épp van.. esendőségével (szerelmes lesz a halott tanító feleségébe, de még inkább annak két árva fiába.. holott neki is van felesége és két szép lánya) együtt is szívszorítóan szép lelke/szíve van ennek az embernek.. neki, aki tudja az imádságokat.. aki tudja, hogy hogyan kell útjára bocsátani egy halottat..
és az űrállomás.. micsoda lehetőséget vet fel ebben a szálban.. két űrhajós elrepült egy idegen bolygóra, amelynek lakói szívesen, barátian megismerkednének a Föld lakóival.. és az a nem is tudom, félelemből, tudatlanságból.. politikai, hatalmi érdekekből született döntés - erről szó sem lehet..
(ez a szál kevésbé hangsúlyos.. bár kétségtelen érdeklődéssel olvastam, hová lyukad ki ebből és főleg, hogy hogyan fog összekapcsolódni végül a két szál.. mondhatom: zseniális! a temető, ahová viszi a barátját az űrállomás lezárt területén van... egyszerűen így kellett lennie..)
nagyon jó volt olvasni.. megszűnt körülöttem a saját világom... ott voltam a Sárga Homok vidékén és én magam is utolsó útjára kísértem az azt megérdemlő Kazangapot...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése